Ahogy ígértem, itt vagyok egy újabb kritikával a Napsütötte Toszkána című filmről és a könyvről is.

Most írhatnám, hogy az olasz életérzés mennyire átjön, főleg a filmben, de nem erről az oldalról szeretném megközelíteni. Most nem a csöpögős, Dolce Vita érzés lesz a középpontban, hanem ami mögötte van.

Vagyok abban, a szerencsés helyzetben, hogy jártam a film forgatási helyszínén, az írónő házánál, és láttam a legtöbb helyet, ami a filmben szerepel. Igen, azon a "híres" teraszon is, ahol a képeslapokat írják.

Valóban szép, de melyik olaszországi, vagyis toszkánai terület nem az. Jó, nem egy kaptafára készültek, de azért a hasonlóság az épületek, és az emberek között megfigyelhető. Ez érthető is, hiszen az ország egységes képet ad, többnyire.

Ha arról az oldalról nézem, hogy film és a  könyv egymásból fakad, akkor lényegesek a különbségek. Az olaszok szerint, a könyv jobb, mint a film. Ahogy az írónő részletezi, mennyi belső vívódással és félelemmel, rengeteg utánajárással, került a tulajdonukba a ház és ahogy folyamatosan nyílik ki az egész olasz élet, az valami fantasztikus.

A film, persze egy élet drámával kezdődik, ami nem meglepő, de gondolhatjuk, a cím alapján is, hogy ez egy életigenlő, és egy "felállokmertszépazélet" típusú mozi lesz. Persze, fontos a jó felütés, de sok minden nem derül ki, az elején. Szerintem az egyszerre több szálon futó cselekmény, végül az egyes szereplők a főszálhoz való kapcsolódása szórakoztatóvá teszi az egészet.

Az olasz életérzés átjön a könyvön és a filmen is, de a könyvben azért az árnyoldalak, a bürokrácia jobban hangsúlyozva vannak. Szerintem, a filmnek sem tett volna rosszat ennek a szálnak a bemutatása. Azért, azt tudjuk, hogy egy ház vásárlása nem néhány erőteljes olaszos pecsételés a hivatalban.

A karakterek mind két műben magával ragadóak, a filmben lévő szerelmi szálak kissé erőltettettek, de tudjuk, hogy a szenzációhajhászás a cél, és ezt el is érik. A képek magukért beszélnek, a kameraállások jók. Ha csak az aranyköpéseket olvassuk el a könyvből, vagy ragadjuk ki a filmből, úgy is érezhető az, amit vélhetően az olaszok éreznek a szieszta után, vagy amikor egy este kiülnek a kertbe, a nagy családdal.......

Egy karaktert emelnék ki a filmből, Katherint. Ő az, aki megtestesíti az igazi Dolce Vita-t, a ruhától a viselkedésig. A bohém párválasztástól, a csalódás megéléséig és feldolgozásáig.

Erről jut eszembe! Mennyire érdemes a divatról könyvet írni, vagy érdemes-e egyáltalán?

Ezzel jövök legközelebb.....

Végre, egy jó könyv, ami több, mint 500 oldal...... gondoltam én!

Kövezzetek meg, de engem annyira nem kötött le ez a könyv. Az eleje érdekes volt, amikor összekeverednek, meg az izgalmas leírások, de talán ennyi.

A közepén elakadtam, mikor Anthony Afrikába ment, aztán kiderül, hogy mégsem, de miért is kellett a végére hagyni, hogy küzdött az életéért? Amikor Jennifer elutazik utána Afrikába, de el sem jut az adott területre, az szerintem kicsit rövid volt. Érdekelt volna még egy kis izgalom, hogy milyen volt a visszaút? Csak felült a repülőre és annyi? Ne, már......!

Az rendben van, hogy a végére hagyja a csattanót, de azért az utolsó 30 oldalra?

A 40 év után megtalált szerelem, a kor előrehaladása miatti kétségek, és a bizonytalanság teljesen átszövi a jelenkori levelezést, ami egy hosszúra nyújtott évődéssé fejlődik.

A könyv jó, csak én még olvastam volna egy kicsit, az utazásról, az elhagyásról, a költözésről.

Nekem, egy kicsit fura, hogy csak a végén derül ki a történetben, hogy Anthony ott dolgozik a könyvtárban. Miért nem tűnt fel az újságíró csajnak, hogy ott van egy karnyújtásnyira egy ember, akit keres? Értem, én, hogy nem az az első, hogy a közvetlen környezetemben nézem meg, hogy kit is keresek, mert annyira lehetetlen ötlet, de ahogy a Napsütötte Toszkána című filmben is van: " a lehetetlen ötleteket szereti nem?" - (nem szó szerinti fordítás.)

A könyvről meg a filmről írok legközelebb.....